Boros István így emlékezik:
„Hogyan kerültem kapcsolatba a Borsodi Műhellyel? A győri főiskolán az a szokás, hogy az utolsó évesek szakestélyt tartanak, ami öltönyös bulinak indul, ami persze utána lekerül az emberről valahogy. Ehhez a bulihoz gyűjtöttem pénzt a helyi vállalkozóktól. Így jutottam el a Borsodi Műhelyhez is és büszke vagyok a mai napig arra, hogy sikerült Laci bácsitól 30.000 forint támogatást szerezni.
Ennek révén meghívást kapott minden olyan cég a szakestélyre, aki támogatta a rendezvényünket. Ezen az eseményen akkor Horváth Szabolcs képviselte a Borsodi Műhelyt, aki egy állásajánlattal jött, miszerint a kisújszállási telephelyre keresnek műszaki vezetőt. Persze nekem sem kellett több, lecsaptam a lehetőségre, mivel szülővárosomtól 30 kilométerre van Kisújszállás, így ez egy jó lehetőség lenne elindulni az élet rögös útján.
Megpályáztam, és ami a mai fejjel elképzelhetetlen számomra, akkor Borsodi László úgy vette fel a munkatársakat, hogy személyes családi látogatás alapján hozott döntést, hogy alkalmasnak látja-e a jelöltet az adott feladat ellátására vagy sem. Mindezt az iskolai papírok és a családi környezet és neveltetés alapján. Hihetetlen képességnek tartottam akkor is és most is, és nemcsak azért, mert igent mondott az én felvételi kérelmemre, hanem, hogy akiket ilyen módszerrel vett fel a céghez, azoknak a kollégáknak nagy része tudtommal még mindig itt dolgozik. Lehet, hogy érdemes lenne újra bevezetni ezt a módszert?”
Német Attila kisújszállási kollégánk így írt:
„… amitől más a Borsodi Műhely: Ezt pedig leginkább az immáron hagyománnyá vált Borsodi Napok megrendezésekor tapasztaljuk, ahol egy családként tudunk feltöltődni, kicsit megfeledkezve a hétköznapok nehézségeiről, problémáiról, a mókuskerékről, amiben mindannyian benne vagyunk. Itt hasonló érdeklődésű, mégis teljesen más emberekkel vagyunk együtt, megismerjük egymást, kapcsolatokat teremtünk. Könnyű megtalálni a közös hangot, gyorsan oldódik ahangulat – ez köszönhető az ott nem kevés mennyiségű folyékony kenyérnek is, jól érezzük magunkat. Mindig érdekes, felejthetetlen programokban van részünk, melyek segítenek erőt meríteni a következő egy évre.
Emlékszem a számomra első Borsodi Napra. Ez 2000-ben volt Nagybajcson, mindenki a párjával, családjával érkezhetett. Ekkor néztük meg azt a telket az Ipari Parkban, ahol most a Borsodi Műhely áll a Juharfa utcában. Akkor még nehéz volt elképzelni, hogy ekkora beruházás küszöbén állunk. Szó szerint.
Ezután mentünk a nagybajcsi étterembe, ahol a hozzá tartozó tekepályán töltöttük el az időt. Nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, jó volt a hangulat. Megismertük a vezetőség azon oldalát, amit a hétköznapokban nem tapasztalunk. Jó érzés egy ilyen csapat tagjának lenni, tudni, hogy számítanak rám, elismernek és nemcsak a dolgozók számára rendezik a Borsodi Napot, de ennek ellenére kicsit rólunk is szól.”
Borsodi Péter ezt az izgalmas emlékét osztotta meg velünk:
„Ennyi év alatt sok minden történt – ma már sokan nem is értenék: Még a '90-es évek elején dolgoztunk egy Grill & Grasel nevű osztrák cégnek és elég sokszor kellett szállítanom hozzájuk. Kifelé vittem a kész alkatrészeket, vissza pedig alapanyagot és esetlegesen hibás alkatrészt javításra. A vámolással kapcsolatos teendőket eléggé lazán kezelték és a papírokat nemegyszer hiányosan adták oda. Azon a napon is hoztam alapanyagot és alkatrészt is, de részben dokumentumok nélkül. Tudtam, a határon gáz lesz, de nem volt más lehetőségem, bíztam a szerencsében. Az osztrák oldalon rendben ment minden és figyelmeztettek, hogy a másik oldalon vissza fognak fordítani. Jött a magyar határ. Útlevélkezelés letudva és láttam, a vámosok már várnak. Tudtam, ha nem találok ki valamit, ott fogok aludni a senki földjén. Félreálltam és figyeltem, mikor felejtik a sorompót fent. És eljött az én időm, a vámos félreállt beszélgetni és biztos, ami biztos, én padlógázon elindultam. Ő észrevett és rohant a kapcsolóhoz, de nem volt elég gyors. Én mosolyogva integettem neki, hogy ne legyen annyira mérges.”
Pócs Péter így írt:
„Lassan 15 éve leszek a cégnél, az első időkben nem gondoltam volna, hogy eddig bírom, aztán elsuhantak felettünk az évek, és már a régi „öregeknek” emlegetnek minket. … Az első időkben történt összejövetelekre már csak halványan emlékszem, de mindegyik a mai napig tartogat felemlegetni valókat. Vegyes emlékek sorakoznak a memóriámban: van, amire szívesen emlékszem, aztán van, amit inkább elfelejtenék. A kezdeti családias létszám mára már sokszorosára nőtt, így jó a különböző összejöveteleken egy kicsit közelebbről megismerkedni a kollégákkal.”
Németh Ferenctől ezt kaptuk:
„A közösség összekovácsolására szolgálnak a jó hangulatú csapatépítő tréningek, az izgalmas kirándulások, illetve a hagyománnyá vált tekeversenyek. Az OPEL Magyarország szentgotthárdi gyára, az LUK, a TDK EPCOS és a Borsodi Műhely Kft. dolgozói „kemény csatát” vívnak a vándorserleg megszerzéséért. Ezek a találkozók még közvetlenebb kapcsolatot alakítanak ki megrendelő és beszállító között.”
Miklos Tibor ezen sorokat osztotta meg velünk:
„2000 nyarán kopogtam be Borsodi úr irodájába, egyenesen Erdélyből, Sepsiszentgyörgy városából érkezve. Az állásinterjú ennyiből állt: „Tibor, akar tisztelettel és becsülettel nálunk dolgozni?” és én már másnap dolgoztam. Immár 16 éve. Első perctől megtetszett a családias hangulat, az itt dolgozók közvetlensége, segítőkészsége. Emlékszem, Mónika nagyon sokat segített a papírok ügyintézésében, de ezt jókedvvel tette, nem volt teher számára.
A székely embernek nagyon fontos a tisztesség, a kitartásés a megbecsülés. Én ezt ennél a cégnél az elmúlt évek alatt megkaptam. Persze, sok mindent átéltünk: jöttek-mentek a vezetőim, a kollégák, aztán építkeztünk, költözködtünk, új gépeket vettünk, de mindig fejlődtünk.
Tanultunk, tanítottunk, ünnepeltünk, füvet és sövényt nyírtunk, havat lapátoltunk. Minden munkát jókedvvel csináltunk. Nagyon szép idők voltak!
A kis közösség mára már középvállalkozássá fejlődött, de énma is úgy gondolom, hogy a tisztesség, a lojalitás, az odafigyelés egymásra a kis és nagy közösséget is összetartja. Büszkén vallom a családom és a barátaim előtt, hogy BORSODI- s dolgozó vagyok. Köszönöm ezt a 16 évet!"
Szabó Győző az első évekre emlékezett:
„Gyakran felidéződik még a céghez kerülésem körül egy történet, ami az akkor még tanuló Sz.I. kollégánkkal esett meg. Tudni kell, hogy őt küldték mindig a közeli boltba (sörért) reggeliért.
Egyik reggel is D.F. kollégánk megkérte, hogy hozzon neki 10 dkg „valamit” reggelire. Vitt is neki két szem narancsot (ez pont 10 dkg-nak felelt meg), amiből a kollégák elmondása alapján lett is szitkozódás.
Ha jól emlékszem, az első közös év végi vacsorakor esett meg velem, hogy először és talán utoljára megártott az alkohol. Biciklivel együtt tekertem hazafelé (Nyúlra) Pajer Imre bácsival, egymáson nevetve, hogy hogyan „kacskaringózunk” hazafelé a Hegyalja utcán.”
Horváth Szabolcs egy kis sztorival emlékezik:
„A vállalat mindig büszke volt munkatársaira. A kölcsönös tisztelet és megbecsülés eredményeként ma is vannak közöttünk szép számmal, akik megoszthatják az új munkatársakkal a kezdeti idők élményeit, örömeit és persze a felmerült, de megoldott nehézségeket is.
Talán a következő kis anekdota is jól mutatja a cég és a bennedolgozó munkatársak szellemiségét:
Még Ménfőcsanakon dolgoztunk, de már olyan cégeknek, mint az OPEL. Más volt a világ, mások voltak a követelmények. Akkoriban kéthetente szállítottunk csak, viszont akkor próbáltuk úgy rendezni, hogy a lehető legtöbb megrendelt termék kiszállításra kerüljön. Ezért aztán a szállítás előtti napokban, és főleg a szállítási napot megelőző délutánon az egész üzem bent maradt, hogy a még készre munkálható tételeket befejezze.
Mindenki csinált mindent. Ha kellett köszörült, mart, esztergált, szerelt vagy éppen csomagolt. Nagy volt az összhang, jó hangulatban, vidáman ment a munka.
Aztán úgy 5–6 óra tájt végeztünk is, minden elő volt készítve másnapra. Üzemvezetőként dolgoztam akkor és gondoltam, megérdemlik a fiúk, hogy egy kicsit lazítsunk és átugrottam a boltba pár üveg sörért.
A munkából és a szórakozásból is kivette a részét a cég alapítója, Borsodi László is, és csatlakozva a társasághoz, a pincéből a sör mellé hozott egy kis szíverősítőt is. Folyt a szakmai és kevésbé szakmai beszélgetés, fogyott az életet adó nedű is. Nem is figyeltük az órát.
Egyszer csak az üzemajtóban megjelent Piroska, a cég anyukája. Kissé féltő hangon intette csöndre a srácokat, és elmondta, hogy most telefonált az egyik kollégánk felesége és rosszallásának adott hangot, hogy micsoda cég az, aki az egész napos kemény munka után még este kilenckor sem engedi haza a munkatársakat és dolgoztatja őket. Ekkor döbbentünk csak rá, hogy mennyi az idő. A jó társaság, a jól végzett munka, a szakmai gyökerek olyan összekovácsoló erőt adtak, amelyben nem számított az idő, a kollégák keresték egymás társaságát, segítették egymást mindenben.
Ezt az identitást őrizzük most is és igyekezzük továbbra is megteremteni a családias, kollegiális viszonyokat.”
Németh József így ír a szombathelyi kezdetekről:
„2003 őszén hallottuk először, mint EPCOS-alkalmazottak, hogy a Borsodi Műhely Kft. kivásárolná a gépműhelyt. Akkoriban évekig a gépműhelyben semmilyen fejlesztés nem volt. Csak a kitűnő szakembereknek volt köszönhető, hogy egyáltalán működni tudtunk. Azt éreztük, hogy ez így tovább nem mehet, de az újtól is tartottunk. A kollégáink között voltak szép számmal ellendrukkerek is.
Ilyen körülmények között kerültünk 2004. január 1-jétől a Borsodihoz, hét fővel. A Borsodi Műhely Kft. részéről Horváth Szabolcs vezetésével az első időszakban elég sok feladatnak kellett megfelelnünk. Egy másik épületbe kellett költöztetni a műhelyt, az alapanyag- és szerszámraktárt, közben az EPCOS alkatrészigényeit is ki kellett elégíteni. Jó szervezéssel és a kollégák maximális hozzáállásával kb. két héten belül sikerült megoldani az átköltöztetést és közben már a Borsodi Műhely Kft. technológiai utasításainak megfelelően gyártottuk az EPCOS alkatrészeket. Ez a kis létszámú, de egyenként kitűnő szakemberekből álló csapat ekkor kezdett egy egységes, egymást segítő közösséggé kovácsolódni.
Ekkor már kezdtük látni, hogy egy hatékony munkakultúrával stabil, biztos jövő előtt állunk. Hamarosan a számunkra addig elképzelhetetlen, modern CNC-vezérlésű gépparkfejlesztés is megvalósult. Az elmúlt években eljutottunk odáig, hogy a bérleményből egy önerős beruházásba épülő, modern gyártócsarnokba költözhetünk.”
Puklér István szombathelyi kollégánk így emlékezik:
„Magam részéről a régi időkben... Akkor még zöld, gallér nélküli pólónk volt. Így utólag visszagondolva... hát, egy kicsit ciki! De akkoriban ez is nagy szó volt! :) :) :)
Számomra talán az egyik legizgalmasabb dolog, amikor 2007 év elején megérkezett az első CNC masina. Na, az végre felcsigázta a csapatot! Mindenki izgalomba jött, hogy most akkor mit is fogunk ezen a gépen gyártani. Flóra Lacival mentünk Győrbe betanulni.
Utána pedig a S. Sanyihoz (gépkereskedő) Abdára egy napra. Az is vicces volt, mert a nagy magyarázás és oktatás közepette egy-két alkalommal azt mondta, hogy: „Hoppá gyerekek! Ezt még én sem tudom, hogyan kell beprogramozni!" Aztán, mikor megjött a gép és elkezdtünk rajta dolgozni, na, az megint szép eset volt! Törtek a szerszámok és a 3D tesztercsúcsok!
Szegény Németh Józsi és a Pék Gabi nem győztek telefonálni Győrbe, hogy kellene még pár tesztercsúcs, mert egy hét alatt „megettük" az összeset!”